Jön a baba, megy a férj?

Mit rontottam el? Mit ront el sok édesanya, aki egyedül maradt egy, vagy akár több gyermekével, mert a férje otthagyta és mást választott a család helyett? Velem is megtörtént ez, pedig a csodálatos babavárás és az első pár hónap a pici megszületése után életem tényleg legcsodásabb időszaka volt. Oly annyira csodás, hogy nem vettem észre, hogy az az ember, akivel erre a közös útra vállalkoztunk, hát ő egyáltalán nem élvezi ezt a helyzetet. Bár tény, hogy nehéz úgy észrevenni dolgokat, ha másik még csak utalást sem tesz rá, vagy megpróbálja eljátszani azt, hogy boldog. Így azért eléggé nehezített a pálya.

Úgy gondolom, és sajnos sok helyről ezt tapasztalom és olvasom, hogy nagyon sok férfi tényleg nincs kész az apaságra, nincs felkészítve arra a felelősségre, amit egy házasság, egy kisgyermek érkezése megkövetel. Erről sok esetben ők maguk sem tehetnek szerintem, nyilván ezt nagyon sok tényező befolyásolja. Annyi lenne fair tőlük, hogy közlik veled, ha úgy érzik nem megy a dolog, vagy segítséget kérnek akár szakembertől, hogy megoldható legyen a probléma és nem egyből más nő karjaiba futva menekülnének el a gondok elől. Talán nem lenne annyi csonka család, vagy apa nélkül felnevelkedett gyermek.

Hiba volt azt hinnem, hogy a férjem szemében én leszek a világ legcsodálatosabb nője „csak azért mert szültem neki egy gyermeket”. Sosem felejtem el, amikor a szülőszobán fogta a kezem és támogatott és látszott rajta hogy félt minket, félt engem. Azt hittem, hogy azok az órák olyan erős kapocsként fognak szolgálni, ami egy életen át segíti a kapcsolatunkat, de legalábbis tovább mint 10 hónap. Igen, a kislányom megszületése után 10 hónappal már csak ketten maradtunk.

Lehet, hogy ezt a szülés dolgot is csak én éltem meg ilyen szentimentálisan és romantikusan? Lehet, hogy a férjem arcán nem is az a fajta félelem jelent meg a műtőben, mint amire én gondoltam, hanem az az ijedtség, hogy apa lesz, és ő erre nincs felkészülve? Ő ezt nem is akarhatta? Valószínűbb ez a verzió, mint az én általam illúzionált romantikus képek.

Azt is próbálom megérteni, hogy egy frissen szülés után lévő anyuka teste és lelke, anya mivolta „nem kelhet versenyre” más élethelyzetben lévő nő-illetve lánytársaival, akik lehet, hogy éppen külsőleg és belsőleg is a toppon vannak, nem szültek még gyereket, és nincsenek abban a szituációban, mint amiben most én vagyok. Igen, külsőleg biztosan nem tudok versenyezni velük, hiszen a gyerek kihordása, a stressz, a nem alvás, a szoptatás nagy mértékben átformálják a testet, azt a testet, ami az én férjem gyermekének adott otthont 9 hónapig, és csodálatos módon táplálta azt a kicsi kincset, aki a pocakomban nevelkedett. Furcsa, hogy ezért nem jár elismerés, hogy ettől ő nem tekint rám nőként, hogy ettől én inkább egy szánni való „csak anyává” váltam a szemében. Ez a része az, ami a leggonoszabb és legönzőbb a férfiak részéről. Könyörgöm, kedves férfiak, egy terhes nőt, egy anyát, aki pár hónapja adott életet gyermekének ne hasonlítsatok össze más nőkkel, mert ha megszakad sem tudja azt mutatni, mint egy fiatal lány, aki nem szült még. Ellenben nagyon sok más, sokkal mélyebb és bensőségesebb dolgot tud adni nektek, olyan dolgokat, melyeket kizárólag ebben a helyzetben és szituációban fogtok megtapasztalni. Aztán pár év múlva majd, vagy lehet elég pár hónap is, de ezek az anyák is összeszedik magukat, és még szebben ragyognak majd, mint fiatal éveik bármely szakaszában. Várni nehéz, sajnos tudom, hiszen mindent máris és azonnal és egyszerre mindennek tökéletesnek kell lennie, mert sajnos ez a világ is ezt követeli és ezt mutatja nekünk. Nyilván mindent meg kell adni a férjnek, amit ő elvár, csak hát ez alaphelyzetben sem mindig egyszerű. Egyébként meg fordítva is legyen ez igaz, hiszen a feleségnek, az anyának pontosan ezekben az időkben van szüksége a legnagyobb támogatásra a férje részéről.

Nyilván tehettem volna többet, hogy ezt ne így lássa, és biztos sokan tudnak is tenni ezért. De ez baromi nehéz, mert vagy a gyerekeddel nem foglalkozol annyit, vagy magaddal vagy a férjeddel. Az első egy évben megtalálni az egyensúlyt ezek között hihetetlen nagy kihívás, és csak abban az esetben tud megvalósulni, ha az anya olyan szintű segítséget kap, elsősorban a gyermeke édesapjától. Én sajnos ezt a fajta segítséget nem kaptam meg, ellenben ott volt az édesanyám, és a húgom, de ők sem értek rá egész nap körülöttem és a baba körül forogni. Szoptattam a kicsit, az elejétől kezdve, így olyan szinten ragaszkodott hozzám, hogy nehezen tudtam másra bízni, de nem bánom, mert nagyon sok édesanya abba betegszik bele, hogy ezt a csodát, a szoptatás csodáját nem élhette át, pedig mindent megtett azért hogy ez sikerülhessen.

Furcsa látni más családokban, hogy az apukák egyre jobban kiveszik részüket a gyereknevelésből. Ez lenne a talán a megoldás arra is, hogy az édesanyáknak több idejük legyen magukra, az apukák pedig elmélyítsék a kapcsolatot a kicsivel, ami, személyes véleményem szerint a családok szétesésében nagyban segítene.

Természetes, hogy minden kapcsolat két emberen múlik, ezt szerintem minden szakítás vagy válás után megkapta már mindenki, és nagy részben igaz is. Ellenben egy házasság és közös gyermekek után, nem azt az elvet kellene követni, hogy ami nem megy, azt lecseréljük. Az egyik legjobb barátnőm mondott egy nagyon jó hasonlatot, miszerint a házasság nem egy póló, amit csak úgy vissza viszek kicserélni a boltba ha meguntam, vagy nem tetszik. A családért, a házasságért még sokkal jobban kell küzdeni és kitartani, mert rengeteg kapcsolatot meg lehetne menteni, rengeteget házasságot és gyermek sorsát lehetne megjavítani azzal, ha a párok közösen meg akarnánk oldani a problémákat.

Szörnyű látni a mai divatos néven hívott „mozaik családokat”, és ezeket való igaz, hogy a gyermekek szenvedik meg a legnagyobb mértékben, és borzalmas belegondolni, hogy az én kislányom is ebben fog felnőni. Bármennyire is szeretném hinni, hogy ezt a helyzetet nyugodtan és zökkenőmentesen fogom tudni garantálni neki, de ez baromi nehéz lesz, az biztos.

De remélem, hogy egyszer a jövőben minden sérelmen túljutva, olyan példát fogok tudni mutatni a kislányomnak, hogyha ne adj isten ő is ilyen helyzetbe kerül mint én, okosan és érett módon tudja majd kezelni a kialakult szituációt. Kívánom, hogy a sebek végleg begyógyuljanak, és kívánom, hogy a lányom ettől a helyzettől függetlenül is csodálatos és teljesen életet éljen, még ha szegény nem is tudja megtapasztalni milyen a családi idill, az mikor az apukájával együtt nézik esténként a TV-t míg anya készíti a vacsorát, vagy éppen azt, hogy milyen élményt nyújt egy családi nyaralás, vagy az együtt töltött meghitt ünnepeket. Ha ezeket nem is, de tudom hogy sokkal értékesebb dolgokat fogunk mi ketten együtt megtapasztalni, mint anya és lánya, és talán kialakul egy olyan szoros kötelék köztünk, ami lehet nem alakulhatott volna ki, ha a kicsi apukája velünk marad.

Azért viszont hatalmas köszönet neked, igen neked, aki elhagytál minket, hogy általad életet tudtam adni a legnagyobb csodának az életemben. Furcsa érzés, hogy te tetted velem a legrosszabb dolgot, amit eddig megtapasztaltam életem során, mégis neked tartozom egyben a legnagyobb köszönettel, azért hogy anya lehettem, az én gyönyörű kislányom édesanyja.