Megkoronázva a bezártság

Otthon lenni hétköznap, otthon lenni hétvégén, ez a napi rutin egy kisgyermekes anyukának, aki éppen GYES-en van otthon a gyerkőccel. Talán nem én leszek az a személy, akit a koronavírus okozta korlátozások a legjobban megviselnek, vagy talán mégis?

Egy nő, egy anya, aki lassan 2 éve nem nagyon él társasági életet, nem jár szórakozni, és a társasága kimerül a családjában, a bolti eladókban és a védőnőben, bizonyára jól viseli ezt a helyzetet, hiszen ezt szokta meg. Hozzá tenném, hogy szingli anyaként a férfitársaságot sem tudnám felsorolni az előbb említett személyek közé. Az ismerkedés pedig mondhatni lehetetlen ebben a helyzetben, szóval maradnak a „jól bevált” randioldalak, aztán lehet, hogy majd jövő májusban találkozhatsz is valamelyik pasival.

Senki ne higgye azt, hogy a bezártság, valamint azok a korlátozások, amiket nap mint nap bevezetnek, csak azokat viselik meg, akiknek mozgalmas életük van, és imádják járni a várost és a szórakozóhelyeket.

Az egyik legjobb barátnőm azt ecsetelte nekem valamelyik nap a telefonba, hogy ő nem meri senkinek se mondani, de élvezi azt, hogy otthon kell ülni, és végre van ideje olyan dolgokra, amiket szeretne csinálni, és őt egyáltalán nem zavarja, hogy nem mehet bulizni, nem mehet shoppingolni, vagy nem kell kiöltöznie. Biztosan vannak így egy páran.

Úgy gondolom, hogy én talán pont azért viselem nehezen ezt a bezártságot, mert a kislányom pont belépett egy olyan korba, amikor rengeteg lehetőség állna előttünk, mehetnénk állatkertbe, strandra, kirándulni, vásárolni, játszóterezni, felfedezni a nagyvilágot, de nem lehet. Nekem, aki be van zárva már jó ideje, pont ezért nagyon nehéz, mert eddig is ezt tettem, vágynék már többre. Igen többre, de természetes a kislányommal együtt, hiszen együtt csinálunk mindent. A kicsi ugyan még semmit nem fog fel a vírus helyzetből, maximum annyit, hogy néha idétlen maszkban és gumikesztyűben látja az anyját rohangászni, aki a boltban vett összes terméket egyesével fertőtleníti és fújkálja le minden alkalommal, mikor bevásárlás történik, és hogy nem találkozik a rokonokkal.

A félelem a vírustól pedig egy plusz olyan dolog, ami még nehezebbé teszi a mindennapokat. Kertes házban lakunk, szóval a panaszkodást lehet, hogy abba is hagynám, el sem tudom képzelni a bérházasok hogy bírják ezt. Mivel együtt élünk nagyiékkal és nenével így a társaság sem marad el, ami a kislányom és az én szempontomból is egy nagyon nagy könnyebbség és segítség. A lányom az unokatesóival rendszeresen elmókázik a messengeren és video chaten szórakoztatják egymást, nagyon cukik.

Szóval nem is szeretnék panaszkodni, mert így is csodás az életem, minden nap új élményeket és új felfedezéseket rejt számunkra. Csodás megélni azt, ahogy a kislányom fejlődik és napról napra újabb dolgokat tud megcsinálni. Bár maradhatna így mindig! De legbelül mégis érzem hogy hosszú távon nem jó ez így, nem tesz jót senkinek az hogy nem találkozik a barátokkal, nem tud elmenni egy jót kirándulni, sétálni, a gyerkőcöt jól lefárasztani a játszótéren és egy jót strandolni vele. Azonban el kell fogadni ezt a helyzetet és reménykedni abban, hogy minél hamarabb visszatér az életünk a régi kerékvágásba.

Zárásként csak annyit, hogy le a kalappal minden anyuka előtt, aki iskolás gyermekét segíti most az otthontanulásban, esetleg home office dolgozik, főz a családra, és mondjuk még egy kis tippegőst is el kell látnia! Minden elismerésem az övék, hiszen így helyt állni nem egyszerű, és rettentő fárasztó lehet.

Kitartást mindenkinek!