Szerencsés alkatnak mondhatom magam, így talán lesz olyan, aki azt fogja mondani, hogy „na ugyan ez meg minek ír erről cikket, mikor szült és mégis ugyanolyan a teste mint azelőtt”. Valóban vékonyabb vagyok, mint bármikor is életem során, de nekem ez nem feltétlen tetszik, és nem jókedvemben nézek ki így. Megoldotta ezt a stressz és a nem alvás, szóval sokat tényleg nem tettem érte.
Nem is igazán a sportolásra, meg fogyókúrás tippekre szeretném fektetni a hangsúlyt, inkább a lelki oldalára, arra, hogy milyen elvárások vannak az újdonsült édesanyák felé. Nyomás a média felől, elvárás a férjektől, a gyerekek apjától, szülőktől, elvárás más nőktől, lenéző tekintetek és gúnyos kacajok. Ezek okozzák a legnagyobb gondot, azt, amikor már a nő, az édesanya egyszerűen nem tud megfelelni önmagának sem, és komoly lelki traumákat él át emiatt.
Persze ez nem általános dolog, általános lelkiállapot, de nagyon sok édesanyánál okozhat komoly problémákat. Nem is értem, hogy miért legyen evidens az, hogy egy pár hónapja vagy hete szült nőnek az alakja legyen a legfontosabb. Nyilván az az édesanya, aki így érzi, az csinálja, tornázzon, diétázzon, sportoljon, de akinek ez nem esik jól, vagy épp a gondolataiban sincs, azt ne bántsuk.
Annyi sok változás történik egy anya testében, agyában, hormonjaiban, fel sem lehet készülni ezekre. Én, a kislányom érkezése előtt teljesen úgy láttam magam anyaként, hogy majd fitten, sportosan futkorászom a babakocsival az erdőben, a délutáni altatást követően pedig megcsinálok 100 felülést, majd este egy jógasorral zárom a napot. Nah, ezek mind szép látomások voltak, csak hát az anyaság nem ilyen egyszerű, főleg az első pár hónapban, mikor konkrétan örülsz, hogy a kicsi babádat el tudod látni, és még alvásra és evésre is jut időd, a tusolás meg már szinte luxus.
Minden más eszemben volt az első időszakban, csak a mozgás és a sport nem. Persze akinek az életének aktív része volt a testmozgás a szülés előtt is, az nyilván utána is szeretné tartani ezt, és igen, én is látok szülés után 4 héttel kockahasukat fényképező édesanyákat. Nekik vagy nagyon nagy segítségük, vagy nagyon nagy akaraterejük van, vagy úgy mindez együtt. Kinek mi a fontos és mire van igénye, valamint mennyire viselte meg a szülés és a gyerek körüli teendők. Én császárral szültem, és az orvosom azt tanácsolta, hogy fél évig ne nagyon kezdjek bele semmilyen komolyabb sportolásba, persze egy kis jóga vagy pilates belefér. Erről is hallottam már más véleményt, bár azt utálom, amikor olyan emberek okoskodnak ezekről a dolgokról, akik még sosem szültek és nem is orvosok. Azért a császármetszés egy komoly hasi műtét, amit alapesetben több hétig pihen ki az ember, egy édesanyának pedig egy napja van rá, míg a műtét után az őrzőben kell lennie kötelezően és nem kellhet fel az ágyból. Viszont másnap már el kell látni magát és a kicsit is. Ez elég kemény dolog, aki így szült, az biztos meg tud ebben erősíteni engem. Aki természetesen módon hozta világra gyermekét, annak sem lehet könnyebb, sőt azért ott is a gátseb, a szülés fájdalma, hát….. egyik sem egyszerűbb, bár ezen is szeretnek vitatkozni az édesanyák.
Nekem elég sokáig fájt is a sebem, fájt a mozgás, nem kívántam mindenféle súlyokat emelgetni, vagy 10 kilométert lefutni a Bükkben.
Tény, hogy nagyon elszoktam a mozgástól, sajnos veszélyeztetett terhes voltam, így a terhesség alatt sem volt szabad sportolnom, valamint nagyon féltettem magunkat és próbáltam mindentől óvni magam és a pici pocaklakót is. A kislányom előtt volt egy vetélésem, így nem mertem túl sokat kockáztatni. Nem így akartam, de így lett, és a legfontosabb volt a kettőnk egészsége. Szóval így a közel egy éves sportolás nélküli időszak alatt eléggé eltunyult a testem, látszólag nem feltétlenül, csak érzetre.
Nem híztam annyira sokat, de mivel kicsi is vagyok és vékony, így azért elég nehéz volt az a plusz 16 kg súlytöbblet, valamint nagy volt a lányom súlya is, óriási hasam volt. Szülés után pár héttel egyébként tényleg ugyanannyi kilót mutatott a mérleg, mint a terhesség előtt. Az izomzatom viszont eléggé leépült. Fél éves volt a kislányom mikor próbáltam elkezdeni hasizmozni, gyúrni kicsit, de megmondom az őszintét, egy darab felülés is olyan nehézséget jelentett számomra, hogy elment tőle a kedvem teljesen. Nem tudom, hogy a műtét miatt, vagy azért mert sokáig kimaradt a mozgás, de egyszerűen fájt és nem esett jól. Kb egy éves volt a kislányom, mikor már bátran csináltam ezeket és apránként hozzászoktattam magam a sportoláshoz és az aktív mozgáshoz.
Ez az én esetem, az én példám, nyilván vékonynak vékony maradtam, de a vékony még nem feltétlenül jelenti azt, hogy csinos is az illető. Felém is volt nyomás ezzel kapcsolatban, én is akartam és szerettem volna ennek megfelelni, de akkor és ott még nem éreztem ezt jónak. Kellett hozzá az idő, az akarat, az hogy a kislányom is nagyobb legyen, több mindent tudjunk akár együtt is csinálni, rábízhassam másra. Nem kellene sürgetni ezeket a dolgokat, nem kellene beleszólni abba, hogy egy kismama mikor és hogy érzi jónak a sportolást. Annyira érzékenyek ilyenkor a nők, és tényleg lehet, hogy elég egy éppen rosszkor elejtett megjegyzés és az anyuka fél évig lesz depressziós miatta. Persze most túloztam ezzel, de ezekre nincs szükség.
Egyébként is szülés után az anya szemben áll az egész világgal, mindenki elvárásokkal traktálja, beleszól minden cselekedetébe, a gyereknevelésbe, hát, ha még a súlyára, alakjára is megjegyzést kap, akkor ott össze tud dőlni a világ.
Legyünk elfogadóbbak mi nők, édesanyák egymással, a család, a párunk/férjünk pedig adjon nekünk időt, és visszatérünk önmagunkhoz, de ez nem mindenkinél megy rögtön. Minden nő hallgasson a saját megérzéseire és a testének jelzéseire, az tudni fogja mi jó és mi nem.
A sok tökéletes „insta mamit” pedig próbáljuk nem komolyan venni, néha nekem is nehezemre esik, de aztán rájövök, hogy egy nagy illúzió az egész. Szóval kedves anyukák, senki ne érezze magát rosszul azért, mert nem az alakja és a sport számára az első szülés után!