Többször neki kezdtem már ennek a cikknek, aztán valahogy mindig halogattam, nem jöttek úgy a gondolatok. Pedig egy olyan téma ez, amely szinte láthatatlanul, de mégis elég intenzíven jelen van az anyák életében, mindennapjaiban. Próbáltam a saját tapasztalataimból és élményeimből megfejteni azt a kérdést, hogy miért támadják egymást az anyukák, miért hiszi magát mindenki jobbnak a másiknál.
Mindig találunk olyan dolgot, indokot amiért bele tudunk állni a másik nőbe, főleg ha az anyuka, mint mi. Valahogy a nők egymás közti versengése az emberiség megjelenésével egyidejű lehet, belénk van ez a dolog kódolva, én is sokáig hittem azt, hogy ösztönösen versenyeznem kell a nőtársaimmal, de ma már ezt máshogy látom. Talán pont az, hogy anya lettem megváltoztatta a hozzáállásom, a látásmódom, az elfogadást és a megértést.
Már a terhességgel elkezdődik ez a fajta a furcsa szúrkálódás, de azért még nem teljes erővel lobban be, az majd a szülés után következik. Várandósan is megkapja azért mindenki a kedves megjegyzéseket arról, hogy ő miért nem olyan fitt és energikus, mint a másik anyuka, miket eszik, vagy épp miket nem. Hogy akar szülni, hol akar szülni, fogad-e orvost vagy sem, mi lesz a gyerek neve, stb, stb..
Ezeket és hasonlóan kedves kérdéseket én is megkaptam terhességem során, sőt még cifrábbakat is, de akkor a csodás várakozás időszakában ezeket úgy elhesegeti az ember, és nem veszi komolyan, nem is akar vele foglalkozni.
Aztán a gyermek megszületése után jön a fekete leves, mármint a támadásokat illetően. Én sosem felejtem el, hogy már a kórházban megkaptam azt a kérdést (ráadásul családtagtól), hogy nem érzem-e magam rosszul azért, mert császárral szültem. Pfffff… hát szerintem ez az a kérdés, amivel ki lehet kergetni a világból minden anyukát, aki nem önszántából választotta a császármetszést, hanem azért, mert a kicsi és az ő élete is ezen múlott. Rengeteg netes fórumon látom azt, hogy anyukák egymásnak állnak ezzel kapcsolatban, és akinek megadatott, hogy természetese úton hozza világra gyermekét, az bele sem gondolva támadja a császáros kismamákat, de fordítva is igaz a dolog, sajnos.
Aztán a szoptatás kérdése, ez a következő kínos téma minden édesanyánál, amivel sokszor még a rokonok is támadnak minket. Nyilván van olyan, aki már a terhessége alatt elutasítja a szoptatást, és nem is hajlandó az újszülöttet így táplálni, nem is ezekről az anyukákról beszélnék, hanem azokról, akiknek más okból nem sikerült ezt a csodát megtapasztaniuk, vagy ha sikerült is, csak nagyon rövid ideig. Sok tényezőtől függ ez a dolog, persze van, aki kitartóbb, van, aki kevésbé, és van, akinek egyszerűen nem jön össze, pedig nagyon szeretné és mindent megtesz érte. Én szerencsés voltam ebben a dologban, hiszen a mai napig szoptatom a kislányom, de eszembe sem jutna támadni azt, akinek fáj az, hogy nem sikerült az anyatejes táplálás. Én imádtam és imádom minden pillanatát, épp ezért érzem át, ha valakinek lelki fájdalom az, hogy nem tudta úgy csinálni, ahogy szerette volna. Egyébként pedig mindenkinek szíve joga eldönteni ezt, ma már a tápszerek szerencsére tudják pótolni a kisbabák számára az anyatej hiányát.
Majd jön még az együtt alvás kérdése, a meddig hagyjuk sírni a kicsit, a hozzátáplálás pedig olyan nagymértékű támadási felület ad, hogy bele sem mennék a témába. Ez az egész így folytatódik egészen addig, míg a gyerekeink majd ki nem repülnek a szülői házból, és önállóak nem lesznek.
Minden anya szeretné tökéletesnek hinni magát és megfelelni az elvárásoknak, de tökéletes anya nem létezik, vagy ha mégis, akkor még nincs gyereke.
Az anyák ellenségeskedése szerintem abból fakad, hogy annyi támadás, vélemény, kritika ér minket mindenhonnan (a szülőktől, a médiától, a barátoktól, férjtől, szomszédtól, stb), hogy ezt csak a támadó védekezéssel tudjuk elhárítani. Miután szült az ember, sok szempár figyeli, pásztázza minden cselekedetét, apró lépését, ami sokszor rettentő frusztráló és idegesítő. Persze nem mindig rossz indulatúak ezek, de abban a helyzetben néha szörnyen esik ezeket hallani, és minden tanács támadásnak érződik a megváltozott hormonok és az anyává válás nehézségei miatt.
Sokszor hallod azt, hogy bezzeg az ő felesége, meg az ő édesanyja, meg az ő lánya ezt máshogy csinálta, jobban és ügyesebben tette, és ez kiborító.
Így persze, hogy az anyák egymás ellen fordulnak, és a másikban kezdik keresni a szálkát, hiszen ezzel védik saját magukat. A nők alapból is hasonlítják magukat más nőkhöz, ezt az elején is leírtam, de egy labilis lelkiállapotban a megváltozott hormonszint mellett ez még fokozottabb, amire az okoskodás, a tanácsok kéretlen osztogatása nem pozitívan tesz rá, sőt…
Én mindig ösztönösen próbáltam nevelni a lányom, és ha kellett tanács, azt a megfelelő embertől kikértem, főként édesanyámtól. Nem próbáltam magam más anyákhoz mérni, talán az elején, de aztán rájöttem, hogy felesleges. A gyerekemet pedig végképp nem szeretném hasonlítani más gyerekhez, hiszen minden gyerek, minden körülmény és minden élethelyzet más és más.
Szerencsére meg lehet találni azt a közösséget, barátnőket, anyatársakat, akik a versengést és az ellenségeskedést félretéve tudják támogatni a másikat, akár a nehéz időkben is, és ez nagyon jó. Sok új barátot is lehet szerezni ilyenkor, és azt is tudom, hogy sok anyuka nem azért támadja a másikat, mert kritizálni akarja, szimplán azért, hogy erősítse magát a kritikákkal és elvárásokkal szemben.
Egy anyát rengeteg támadás érni egész élete során, de az erő, ami bennünk, édesanyákban van, semmivel sem ér fel. Talán fáj néha a kritika és a támadás, és sok szomorú, könnyekkel teli percet okoztak már ezek mindannyiunknak, de rengeteg erőt is lehet meríteni ezekből.
Remélem, hogy sok nő és anya fogja máshogy látni ezt a jövőben, és inkább azon leszünk, hogy segítsük a másikat, mert mindenkinek szüksége van a támogatásra és kedves szavakra.