II. Frida: egy fájdalmas élet inspiráló ereje
- Pelenkanyu
- Jun 16, 2020
- 5 min read
Csak a boldog és irigylésre méltó élet lehet inspiráló? A tökéletességben nincs semmi izgalmas, nincs semmi akarás, az ember, aki mindent megkap élete során, nem fog küzdeni, és nem lesz kreatív. Úgy gondolom, hogy a nagy művészek mind a fájdalomból és csalódásból tudtak és tudnak meríteni a mai napig, az őszinte, tabuk nélküli emberi gyengeség és szenvedés hihetetlen önkifejezési lehetőséget kínál a művészetben.
Erre valahogy mindig kíváncsibbak vagyunk, mindig jobban érdekel minket a másik nyomorúsága, vagy éppen az, hogy miként tudja feldolgozni nehézségeit és túllendülni azokon. Úgy gondolom, hogy Frida Kahlo egy tökéletes példa erre, hiszen olyan élete és művészete volt, melyhez hasonlót tényleg nem tudnék említeni.
Először gimis éveim alatt találkoztam a festőnővel, egy cikket olvastunk róla spanyol órán, melyben épp a balesetéről írtak. Megdöbbentő volt, és annyira különleges, de nyomorúságos is egyben. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, és azonnal rákerestem a festményeire és az életrajzát is elolvastam.
Mikor először igazán beleástam magam az életébe, akkora szomorúság és nyomasztó érzés kapott el, úgy éreztem, hogy nem akarok róla többet megtudni, vagy olvasni, mert azonnal magam előtt láttam minden fájdalmát és nehézségét. De aztán, már így pár évvel később máshogy látom. Talán közre játszik az is, hogy sok mindent tapasztaltam én is az évek alatt, sok nehéz helyzetből kellett nekem is felállni és tovább lépni, és ehhez mindig kellett valami motiváció, más inspiráló személyek.
Frida pont ilyen: inspiráló!
Mondhatnánk azt, hogy furcsa nő volt, és nem épp a megszokott dogmák szerint élte az életét, de az életkörülményei sem engedték volna ezt neki. Ő tipikusan az a nő volt, aki megpróbálta a maximumot kihozni az életéből, annak ellenére, hogy a sors nem volt kegyes hozzá. Már gyerekként is komoly fizikai és lelki trauma érte, mikor gyermekbénulása miatt eldeformálódott az egyik lába. Olyan momentum ez, mint az első megpecsételő és jósló mozzanat az életében. Őt tényleg nem csak lelki fájdalmak érték, rengeteg testi szenvedéssel kellett megküzdenie. Igazából még mai szemmel is csodának számít az, hogy 18 éves korában történt balesetét túlélte. Olyan maradandó sérülések és fájdalmak maradtak vele egész életén át, melyekkel nehéz lehetett a mindennapjait megélni, de ő túlélte. Nem tudom, hogy én hasonló helyzetben miben láttam volna a kiutat. Bár az én életemben is volt most egy hatalmas törés, és valamilyen szinten ennek hatására kezdtem bele a blogírásba. Így ki tudom magamból adni azokat az érzéseket és fájdalmakat, melyeket megélek, és ezeket kreatív dologgá formálni.
Frida is sorsszerűen pont a balesete miatt kezdett el festeni. Semmihez sem hasonlítható művészete van, olyan egyedi és utánozhatatlan. Rengeteg önarcképet festett, melyeken egytől egyig kiválóan látszik az ő legbelső boldogtalansága és megkeseredése. Festményein sosem az volt a cél, hogy szépnek láttassa magát, nem kora szépségideálja akart lenni, de valamilyen szinten mégis azzá vált.
Nem zavarta az összenőtt szemöldöke, és a bajusza sem, ő így látta magát szépnek. A külsőnk elfogadása egy elég nehéz dolog, főként a nőknek, így Frida különösen motiváló ebből a szempontból is, hiszen nem érdekelte, hogy ő más, vagy esetleg megbotránkoztató. Olyan egyedi „imidzset” alakított ki magának, ami ma nők millióit inspirálja, mind az öltözködésben, mind a stílusteremtésben. Az a különleges arc, az összenőtt szemöldök, a bajusza, a virágkoszorú a hajában, a jellegzetes konty és viselet, és a fájdalommal teli tekintete; ezek alapján mindenki felismeri őt. Én is egy sötétebb szőrzetű nő vagyok, de azt el sem tudnám képzelni, hogy a bajuszomat és a szemöldökömet ne szedjem ki, persze van, hogy előfordul, de maximum lustaságból.
Mindegyik képén ugyan az a komor, de magabiztos tekintet van megfestve, semmi mosoly, semmi nevetés. Pedig szerette az életet, és élvezte is azt. Szeretett festeni, szórakozni, a társaság középpontja lenni, nem volt visszahúzódó személyiség, bár fájdalmai miatt sokszor nem tudott mást tenni, mint ágyban fekve a festészetnek élni.
Magánéletét sem a felhőtlen boldogság jellemezte, sőt elég viharos szerelmi élete volt, de mondhatjuk azt, hogy valamilyen szinten megtalálta a társát, vagy is ő szerette volna ezt hinni. Frida életében nem volt titok biszexualitása sem, több románca és szeretői viszonya volt mind nőkkel mind férfiakkal. Korán feleségül ment a nála 21 évvel idősebb festőhöz, Diego Riverahoz. Érdekes kapcsolat volt az övék, Frida erősen meg akart felelni művész férjének, aki támogatta őt a festészetben és a házasságban is, de ennek ellenére nem tudott nemet mondani a női nem csábításainak, és rendszeresen félrekacsintgatott házas éveik alatt.
Érdekes, hogy Frida is ezt az utat választotta, miután önbecsülésén ilyen csorba esett, és ő sem vetette meg a szeretői életet. Nem mondom, hogy ez a követendő példa vele kapcsolatban, nyilván lehetett volna ezt máshogy is intézni, de valamilyen szinten mégis kitartottak egymás mellett. Elváltak, de újra házasodtak, és Frida életének utolsó éveiben is jelen voltak egymás mellett, mint szellemi társak, és egymás támogatói. Ha így nézem, példaként tekintek arra, hogy két ember másképp, de mégis támogatják egymást. A mai világban is vannak hasonló példák, de alapvetően nem tudunk küzdeni a kapcsolatainkért és tisztelni a másikat. Frida meg akart felelni a férjének, nőként, művészként, és alapvetően a hagyományos módon képzelte el házas életét, habár a férje „ügyei” kapcsán ez a szemlélet is megváltozott, és a feministának mondott Frida valóban élvezni tudta az életet.
Anyaként el sem tudom képzelni mekkora fájdalom az egy nőnek, ha nem lehet édesanya. Frida tudta, hogy a baleset miatt nem lehetne gyereke, de nem akarta feladni ezt a vágyát, bár sajnálatos módon az élet itt sem volt kegyes hozzá, hiszen többször elvetélt. Mély fájdalom ez, a női lét „nem beteljesülése”. Nagyon vágyott rá, hogy anya lehessen, és az, hogy még a vetéléseket is túl kellett élni, ez egy borzasztó és kilátástalan helyzet. Nekem is volt egy sikertelen terhességem, de el sem tudnám képzelni, hogy ezt sorozatosan el tudjam viselni. Bár ez első sikertelen próbálkozás után én is még nagyobb akarással feszültem neki a gyerekvállalásnak.
Ha egy dolgot átvehetnék az ő lényéből és személyéből, az az lenne, hogy mindig lássam a kiutat, mindig túl tudjam tenni magam a borzalmakon és a szenvedésen, és ezekből erőt meríteni. Furcsa, hogy az élet mennyi jót ad egyeseknek, és mennyi borzalmat és fájdalmat másoknak. Az, aki a nehéz életútja ellenére is próbálja a legnagyobb szenvedéllyel élni életét, az óriási elismerést érdemli.
Minden nő hiú, minden nő szép és különleges szeretne lenni, de Frida ezen is túl tudott mutatni, hiszen betegsége és balesetéből származó testi fogyatékosságai ellenére is próbált stílusos és nőies maradni. Talán nem mondható mai szemmel nézve igazi szépségnek, de olyan kisugárzása van így képekről is, mely csak sejtetni tudja azt, hogy milyen lehetett élőben. Hatással volt férfiakra és nőkre, művészetével pedig a mai emberekre, és a jövő nemzedékeire.
Nem csak festészete érdemel figyelmet, hanem egész élete. Talán egyik sem teljes a másik nélkül. Művészetéhez ismerni kell az életét, életének pedig része a művészete.
Egyediség, erő, őszinteség! Én talán ezzel a három szóval tudnám jellemezni Frida Kahlot.
“Minek nekem láb, ha a szárnyaimmal repülni tudok?”
(Frida Kahlo)
Nézzétek meg további Fridaról szóló tartalmainkat is!
Videó (Eszterszeglete):
Cikk (Pelenk@nyu):
Comments